C‑521/09. P. sz. ügy

Elf Aquitaine SA

kontra

Európai Bizottság

„Fellebbezés – Kartellek – EK 81. cikk és az EGT‑Megállapodás 53. cikke – Monoklórecetsav‑piac – A leányvállalat versenyellenes magatartása anyavállalatnak való betudhatóságára vonatkozó szabályok – Meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának vélelme – Védelemhez való jog – Indokolási kötelezettség”

Az ítélet összefoglalása

1. Fellebbezés – Jogalapok – Először a fellebbezés keretében felhozott jogalap – Elfogadhatatlanság

(A Bíróság eljárási szabályzata, 113. cikk, 2. §)

2. Verseny – Uniós szabályok – Jogsértések – Betudhatóság – Anyavállalat és leányvállalatok – Gazdasági egység – Értékelési szempontok – A leányvállalataiban 100%‑os részesedéssel rendelkező anyavállalat által e leányvállalatokra gyakorolt meghatározó befolyás vélelme

(EUMSZ 101. cikk, 1/2003 tanácsi rendelet, 23. cikk, (2) bekezdés)

3. Verseny – Uniós szabályok – Jogsértések – Betudhatóság – Anyavállalat és leányvállalatok – Gazdasági egység – Értékelési szempontok – A leányvállalataiban 100%‑os részesedéssel rendelkező anyavállalat által e leányvállalatokra gyakorolt meghatározó befolyás vélelme – Megdönthető jelleg

(EUMSZ 101. cikk, 1/2003 tanácsi rendelet, 23. cikk, (2) bekezdés)

4. Verseny – Közigazgatási eljárás – Kifogásközlés – Iratbetekintés – Tárgy – A védelemhez való jog tiszteletben tartása – Terjedelem

(EK 81. cikk)

5. Verseny – Közigazgatási eljárás – A védelemhez való jog tiszteletben tartása – Ésszerű határidő betartása

(EK 81. cikk, 1/2003 tanácsi rendelet)

6. Intézmények jogi aktusai – Indokolás – Kötelezettség – Terjedelem

(EK 81. cikk és EK 253. cikk)

7. Intézmények jogi aktusai – Indokolás – Kötelezettség – Terjedelem – A versenyszabályok megsértéséért bírságokat kiszabó, több címzettet érintő határozat

(EK 81. cikk és EK 253. cikk)

1. A fellebbezés nem változtathatja meg az Elsőfokú Bíróság előtti jogvita tárgyát. A Bíróság hatásköre a fellebbezési eljárás keretében ugyanis az első fokú bíróság előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik. Egyik fél sem változtathatja meg a jogvita tárgyát, és nem hozhat fel először a Bíróság előtt olyan jogalapot, amelyet az Elsőfokú Bíróság előtt felhozhatott volna, ám nem terjesztett elő, mivel az azt jelentené, hogy az Elsőfokú Bíróság által eldöntött jogvitán túlterjedő jogvitával fordulhatna a Bírósághoz, amelynek hatásköre a fellebbezési eljárásban korlátozott. Az ilyen jogalapot tehát a fellebbezés szakaszában elfogadhatatlannak kell minősíteni.

(vö. 35., 51., 78. pont)

2. A vállalkozás fogalma valamennyi olyan jogalanyt magában foglalja, aki/amely gazdasági tevékenységet folytat, a jogalany jogállásától és finanszírozásának módjától függetlenül. E tekintetben egyfelől uniós versenyjogi összefüggésben a vállalkozás fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból e gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből áll, és másfelől ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért. Az anyavállalatnak lehet betudni a leányvállalat magatartását különösen, amennyiben – jóllehet külön jogi személyiséggel rendelkezik – nem önállóan határozza meg saját magatartását a piacon, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az említett két jogi személy közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra.

Abban a sajátos esetben, ha az uniós versenyjog szabályait sértő magatartást folytató leányvállalat az anyavállalat kizárólagos tulajdonában van, egyrészről ezen anyavállalat meghatározó befolyást gyakorolhat az említett leányvállalat magatartására, másrészről pedig fennáll azon megdönthető vélelem, amely szerint az említett anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalata magatartására. E körülmények között ahhoz, hogy a Bizottság arra következtethessen, hogy ez utóbbi meghatározó befolyást gyakorol e leányvállalat üzletpolitikájára, elegendő, ha bizonyítja, hogy valamely leányvállalatnak az anyavállalata az egyedüli tulajdonosa. A Bizottságnak ezt követően módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatával szemben kiszabott bírság megfizetését illetően, kivéve ha a fenti vélelem megdöntésére köteles anyavállalat elegendő bizonyítékot terjeszt elő annak bizonyításához, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást követ.

(vö. 53–54., 56–57., 80., 96. pont)

3. Az azon meghatározó befolyás tényleges gyakorlására vonatkozó vélelem, amelyet az anyavállalat gyakorolhat a kizárólagos tulajdonában lévő leányvállalatának magatartására, egyrészt különösen a versenyszabályokkal – így többek között az EUMSZ 101. cikkel – ellentétes magatartások elrettentő szankciókkal történő megtorlására, illetve az azok megismétlésének megelőzésére vonatkozó célkitűzés, másrészt egyes uniós alapelvek – így különösen az ártatlanság vélelme, a büntetések egyéniesítésének és a jogbiztonság elve, valamint a védelemhez való jog, ideértve a fegyveregyenlőség elvét – jelentősége közötti egyensúly megteremtésére törekszik. E vélelem éppen emiatt megdönthető. E vélelem azon a megállapításon alapul, miszerint egészen rendkívüli körülmények hiányában az a társaság, amely a leányvállalat magatartására pusztán e részesedés alapján meghatározó befolyást gyakorolhat a leányvállalat magatartására, másrészt pedig e befolyás tényleges gyakorlásának hiánya általában könnyebben igazolható azon jogalanyok által, amelyekkel szemben e vélelem felállításra kerül.

E feltételek mellett amennyiben elegendő lenne, hogy valamely érintett fél a szóban forgó vélelmet alá nem támasztott kijelentésekkel döntse meg, e vélelem nagymértékben elvesztené hatékonyságát. Egyébiránt még ha egy vélelem nehezen megdönthető is, elfogadható keretek között marad mindaddig, amíg fennáll az ellenkező bizonyításának lehetősége, és biztosítva van a védelemhez való jog.

(vö. 59–62. pont)

4. Az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásról lévén szó, a Bizottság előtt zajló közigazgatási eljárás két külön, egymást követő szakaszra oszlik, amelyek közül mindkettő saját belső logikának felel meg: egyrészt egy előzetes vizsgálati szakaszra, másrészt pedig egy kontradiktórius szakaszra. Az előzetes vizsgálati szakasz – amely a kifogásközlésig terjed – célja annak lehetővé tétele, hogy a Bizottság összegyűjtse a versenyszabályok megsértésének fennállását bizonyító vagy azt cáfoló valamennyi releváns elemet, és állást foglaljon az eljárás irányultságát és későbbi alakulását illetően. A kontradiktórius szakasznak viszont – amely a kifogásközléstől a végleges határozat elfogadásáig tart – lehetővé kell tennie a Bizottság számára, hogy a kifogásolt jogsértés tekintetében végleges határozatot hozzon.

Az előzetes vizsgálati szakasz kezdete az az időpont, amikor a Bizottság az uniós jogalkotó által ráruházott hatáskörében eljárva olyan intézkedést tesz, amely magában foglalja a jogsértés elkövetésére vonatkozó kifogást, és amely jelentős következményekkel jár az azzal gyanúsított jogalanyok helyzetére. Az érintett jogalany csupán a közigazgatási eljárás kontradiktórius szakasza kezdetén, a kifogásközlés révén szerezhet tudomást mindazokról a lényeges bizonyítékokról, amelyre a Bizottság az eljárás e szakaszában támaszkodik. Következésképpen az érintett vállalkozás csupán a kifogásközlés megküldését követően tud teljes mértékben élni védelemhez való jogával.

(vö. 113–115. pont)

5. Az EK 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárás tekintetében el kell kerülni azt, hogy a védelemhez való jog orvosolhatatlanul sérülhessen a közigazgatási eljárás előzetes vizsgálati szakaszában, mivel a bizonyításfelvétel keretében tett intézkedések meghatározók lehetnek a vállalkozások felelősségét megalapozó magatartások jogellenes jellegét igazoló bizonyítékok megállapítása tekintetében.

Ezért a védelemhez való jog hatékony gyakorlásának esetleges akadályai forrásának értékelése nem szabad, hogy a közigazgatási eljárás kontradiktórius szakaszára korlátozódjon, hanem ezen eljárás egészére ki kell, hogy terjedjen, figyelembe véve annak teljes időtartamát.

Mindazonáltal a Bizottság nem köteles mindenképpen már az adott jogalannyal szemben hozandó első intézkedést megelőző időszaktól e jogalanyt tájékoztatni magának az uniós versenyjogon alapuló bizonyításfelvételnek vagy vizsgálati cselekményeknek a lehetőségéről, főleg amennyiben az ilyen tájékoztatás fölöslegesen veszélyeztetné a Bizottság vizsgálatának sikerességét.

Továbbá a személyes felelősség elve egyáltalán nem zárja ki, hogy a Bizottság először a jogsértő vállalkozás szankcionálását helyezze kilátásba, és csak ezután vizsgálja meg azt, hogy a jogsértés adott esetben betudható‑e az anyavállalatnak.

Vagyis amennyiben egy kifogásközlés címzettjének lehetősége van a Bizottság által a kifogásközlésben állított tények és körülmények valóságtartalmával és relevanciájával kapcsolatos álláspontjának ismertetésére a közigazgatási eljárás kontradiktórius szakasza során, a Bizottság főszabály szerint nem köteles ehhez a címzettet a vizsgálatról értesíteni a kifogásközlés megküldését megelőzően.

(vö. 117–122. pont)

6. Valamely egyedi határozat megindokolása EK 253. cikkből általánosan következő kötelezettségének célja – a jogszerűségi felügyelet lehetővé tételén felül – az érintett részére elegendő tájékoztatás biztosítása annak eldöntéséhez, hogy a határozat megalapozott‑e, vagy hogy adott esetben valamely, az érvényességének vitatását lehetővé tevő hibában szenved‑e. Az indokolást tehát főszabály szerint ugyanakkor kell közölni az érintettel, amikor az őt hátrányosan érintő határozatot. Az indokolás hiánya nem hozható helyre azzal, hogy az érintett az uniós bíróság előtti eljárás során megismeri a határozat indokolását.

Az indokolás követelményét az ügy körülményeire, így többek között a jogi aktus tartalmára, az előadott indokok jellegére, valamint a címzettek, illetve a jogi aktus által közvetlenül és személyükben érintett más személyek magyarázathoz jutás iránti érdekére figyelemmel kell értékelni. Nem követelmény az indokolással szemben, hogy a releváns tény‑ és jogkérdések minden részletére kitérjen, amennyiben nem csupán szövege, hanem egyben kontextusa, valamint a tárgyra vonatkozó jogszabályok összessége alapján döntendő el az a kérdés, hogy az indokolás megfelel‑e az EK 253. cikk követelményeinek. Mindazonáltal valamely jogi aktus indokolásának logikusnak kell lennie, és különösen nem tartalmazhat olyan belső ellentmondást, amely megakadályozza a jogi aktus indokainak megfelelő megértését.

(vö. 148–151. pont)

7. Amennyiben az uniós versenyjog alkalmazásában hozott határozat több címzetthez szól, és a jogsértés betudhatóságának kérdését veti fel, e határozatnak megfelelő indokolást kell tartalmaznia a címzettek mindegyikére, és különösen azokra nézve, amelyeknek a határozat értelmében e jogsértés terhét viselniük kell. Ugyanis amennyiben valamely anyavállalat felelős a leányvállalata magatartásáért, egy ilyen határozatnak részletesen ki kell fejtenie azon indokokat, amelyek igazolhatják az e társasággal szemben megállapított jogsértés betudhatóságát. Különösen, az olyan bizottsági határozat tekintetében, amely egyes címzettek esetében kizárólagosan a meghatározó befolyás tényleges gyakorlására vonatkozó vélelemre támaszkodik, a Bizottság minden esetben köteles – hacsak nem akarja e vélelmet gyakorlatilag megdönthetetlenné tenni – feltárni azokat az okokat, amelyek miatt a ténybeli és jogi elemek nem elegendők a hivatkozott vélelem megdöntéséhez. A Bizottságnak a határozatai ezzel kapcsolatos indokolására vonatkozó kötelezettsége különösen a hivatkozott vélelem megdönthető jellegéből fakad, amelynek megdöntéséhez az érdekelteknek az érintett társaságokat összekötő szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatokra vonatkozó bizonyítékot kell nyújtaniuk. Ugyanakkor a Bizottságnak ebben a helyzetben nem kötelessége azokról a tényekről állást foglalni, amelyek nyilvánvalóan irrelevánsak, jelentéktelenek vagy egyértelműen másodlagosak.

Egyébiránt, ugyan az állandó döntéshozatali gyakorlatot követő határozat összefoglaló jelleggel, például korábbi döntésekre hivatkozással is indokolható, a Bizottság köteles érvelését kifejezett módon kifejteni, amennyiben a határozat lényegesen túllép a korábbi határozatok gyakorlatán.

E feltételek mellett az Elsőfokú Bíróság köteles különös figyelmet fordítania arra a kérdésre, hogy egy, anyavállalatból és leányvállalatból álló vállalkozással szemben bírságot kiszabó és a leányvállalat magatartását az anyavállalatnak betudó határozat részletesen kifejti‑e azon indokokat, amelyek alapján a Bizottság úgy ítéli meg, hogy az anyavállalat által nyújtott bizonyítékok nem voltak elegendők az e határozatban alkalmazott, betudhatóságra vonatkozó vélelem megdöntésére. Ennélfogva az Elsőfokú Bíróság egy adott ügy sajátos körülményei között tévesen alkalmazza a jogot, amikor egy olyan bizottsági határozat indokolásának hiányát nem szankcionálja, amely csupán számos többször megismételt, ám részletesen ki nem fejtett kijelentést és tagadást tartalmaz. Ugyanis ebben a helyzetben további magyarázatok hiányában az ilyen kijelentések és tagadások nem alkalmasak arra, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét.

(vö. 152–155., 167–170. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2011. szeptember 29.(*)

A C‑521/09. P. sz. ügyben,

az Elf Aquitaine SA (székhelye: Courbevoie [Franciaország], képviselik: E. Morgan de Rivery, S. Thibault‑Liger és E. Lagathu ügyvédek)

fellebbezőnek

az Európai Unió Bírósága alapokmányának 56. cikke alapján 2009. december 11‑én benyújtott fellebbezése tárgyában,

a másik fél az eljárásban:

az Európai Bizottság (képviselik: A. Bouquet és F. Castillo de la Torre, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: J. N. Cunha Rodrigues tanácselnök, A. Arabadjiev, A. Rosas, A. Ó Caoimh (előadó) és P. Lindh bírák,

főtanácsnok: P. Mengozzi,

hivatalvezető: Fülöp B. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. november 25‑i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2011. február 17‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 Fellebbezésében az Elf Aquitaine SA (a továbbiakban: Elf Aquitaine) az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T‑174/05. sz., Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 30‑án hozott ítéletének (a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amellyel az Elsőfokú Bíróság elutasította az elsődlegesen az [EK 81. cikk] és az EGT‑Megállapodás 53. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E‑1/37.773 – „monoklórecetsav”‑ügy) 2005. január 19‑én hozott C (2004) 4876 végleges bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítése, másodlagosan a vele szemben kiszabott bírság törlése, illetve összegének csökkentése iránt benyújtott keresetét.

A jogvita előzményei és a vitatott határozat

2 A megtámadott ítélet 3–7. pontjában foglalt információkból kitűnik, hogy az Európai Bizottság a monoklórecetsavval (a továbbiakban: AMCA) kapcsolatos kartellre vonatkozó vizsgálatát – a kartell egyik résztvevőjének bejelentését követően – 1999 végén indította meg. 2000. március 14‑én és 15‑én helyszíni vizsgálatokat tartott többek között a fellebbező egyik leányvállalatának helyiségeiben. 2004. április 7‑én és 8‑án a Bizottság kifogásközlést intézett tizenkét társasághoz, többek között az Elf Aquitaine‑hez és e leányvállalatához (korábban Elf Atochem SA, később Atofina SA, a fellebbezés időpontjában Arkema SA, a továbbiakban: Atofina vagy Arkema).

3 A megtámadott ítélet 8. pontjából kitűnik, hogy a Bizottság a vitatott határozatban lényegében úgy ítélte meg, hogy az e határozat által érintett vállalkozások az EK 81. cikket megsértve egy kartellben vettek részt.

4 Amint az a megtámadott ítélet 9–12. pontjából következik, hogy a Bizottság az Elf Aquitaine által előadott ezzel ellentétes érveket elutasította, és megállapította, hogy az a tény, hogy az Elf Aquitaine tulajdonában volt az Atofina részvényeinek 98%‑a, már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a leányvállalata tevékenységeiért való felelősség neki betudható legyen. Ezen túlmenően úgy ítélte meg, hogy az a tény, hogy az Elf Aquitaine nem vett részt az AMCA gyártásában és eladásában, nem zárja ki, hogy a Bizottság úgy tekintse, hogy gazdasági egységet képez a csoport operatív részeivel.

5 A megtámadott ítélet 30. pontjából kitűnik, hogy a vitatott határozatban az Elf Aquitaine‑nel és az Arkemával szemben egyetemleges felelősség címén megállapított bírság összege 45 millió euró.

Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

6 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélettel elutasította az elé terjesztett tizenegy jogalapot, és a fellebbezőt kötelezte a költségek viselésére. Az Elsőfokú Bíróság ezen ítéletben különösen az alábbiakban foglalt megfontolásokra hivatkozott.

7 A fellebbező első jogalapjában arra hivatkozott, hogy a vitatott határozat kétszeresen is megsérti a védelemhez való jogát, mivel egyrészt azt a Bizottság egy olyan eljárás végén fogadta el, amelynek során megsértette a fegyveregyenlőség elvét (első rész), másrészt azt a kötelezettségét, hogy figyelembe vegye a közigazgatási eljárásból következő tényezőket (második rész).

8 A megtámadott ítélet 54–72. pontjában az első jogalap egészét elutasítva a következőket állapította meg:

„[…]

64 Azt a kifogást is el kell utasítani, miszerint az Arkema által elkövetett jogsértésért való felelősség [fellebbezőnek] való betudása a vitatott határozatban megfelelően alátámasztásra kerül a felelősség igazolása érdekében. [EBHT] határozatból ugyanis […] kifejezetten kitűnik, hogy a Bizottság emlékeztetett a leányvállalat által elkövetett jogsértésekért való felelősség anyavállalatnak való betudhatóságára alkalmazandó szabályokra. Az, hogy a Bizottság vele szemben nem folytatott vizsgálatot, nem intézett hozzá információkérést, és nem vette fel vele a kapcsolatot a kifogásközlést megelőzően, nem vonhatja kétségbe azt a tényt, a Bizottság jogosult volt a vele szemben felhozott kifogásokról először a kifogásközlésben tájékoztatni. A [fellebbezőnek] ugyanis lehetősége volt a Bizottság által a kifogásközlésben állított tények és körülmények valóságtartalmával és relevanciájával kapcsolatos álláspontjának ismertetésére a közigazgatási eljárás során, mind a kifogásközléssel kapcsolatos észrevételei keretében, mind a meghallgatási tisztviselő előtti meghallgatás során.”

9 Amikor az Elsőfokú Bíróság az előtte az elégtelen indokolásra hivatkozó második jogalapot megalapozatlanként elutasította, a következőket mondta ki:

„85 [...] a [vitatott] határozat (258) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy »a Bizottság úgy véli, hogy az a tény, hogy az Elf Aquitaine tulajdonában az Atofina részvényeinek 98%‑a, már önmagában elegendő ahhoz, hogy az Atofina tevékenységeiért való felelősség Elf Aquitaine‑nek betudható legyen. A Bizottság úgy ítéli meg, hogy a[z Elf Aquitaine] által említett érvek nem minősülnek megfelelő bizonyítéknak ahhoz, hogy a részvények 98%‑ának tulajdonjogán alapuló vélelmet el lehessen utasítani«. Ugyanebben a preambulumbekezdésben hozzáteszi, hogy »ezek az érvek olyan puszta kijelentések, amelyek nem cáfolják meg azon vélelmet, miszerint az Elf Aquitaine felelős leányvállalata, az Atofina magatartásáért«, és szerinte »a társaság kereskedelmi tevékenységére vonatkozóan csak általános tájékoztatást adó iratok« nem elegendők e vélelem megdöntésére.

86 Meg kell állapítani, hogy annak ellenére, hogy a Bizottság a [vitatott] határozat (258) preambulumbekezdésében kifejezetten kimondta, hogy az a tény, hogy az Elf Aquitaine tulajdonában volt az Atofina részvényeinek 98%‑a, elegendő volt ahhoz, hogy a leányvállalata tevékenységeiért való felelősség neki betudható legyen, a hivatkozott preambulumbekezdés további részében hozzátette, hogy a fellebbező által nyújtott bizonyítékok nem voltak elegendők e vélelem megdöntésére. Ezek a megfontolások a leányvállalat jogellenes magatartása anyavállalatnak való betudhatóságára vonatkozó közösségi ítélkezési gyakorlatba illeszkednek. Ebből következően a Bizottság érvelése kellően kifejezett, és lehetővé teszi azon indokok megértését, amelyek alapján elutasította az Elf Aquitaine által előterjesztett érveket.

87 Az azzal kapcsolatos indokolás állítólagos hiányát illetően, amely alapján a Bizottság elutasította az Elf Aquitaine által előterjesztett érveket, meg kell állapítani, hogy a Bizottság a [vitatott] határozat (257) preambulumbekezdésében megemlítette az Elf Aquitaine által a kifogásközlésre adott válaszban előterjesztetteknek megfelelő szóban forgó érveket. A Bizottság ezen érvekre a [vitatott] határozat (258)–(261) preambulumbekezdésében válaszolt.

88 Különösen meg kell jegyezni, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az Elf Aquitaine puszta kijelentésekre szorítkozott, és az általa nyújtott iratok csupán általános tájékoztatást adtak a társaság kereskedelmi irányítására vonatkozóan.

89 Az az Elf Aquitaine érveire adott e válasz – bármennyire tömör is – lehetővé teszi azon indokok megértését, amiért a Bizottság elutasította azokat. A Bizottság válaszolt az Elf Aquitaine érveinek lényeges pontjaira, figyelembe véve az általa nyújtott összes bizonyítékot.

90 Mindenesetre a Bizottságnak nem kellett válaszolnia a [fellebbező] összes kifogására. A Bizottság ugyanis nem köteles állást foglalni az érintettek által előtte felhozott összes érvvel kapcsolatosan, és elegendő a határozat tartalma tekintetében alapvető jelentőséggel bíró tényállást és jogi megfontolásokat ismertetnie.

[...]”

10 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 97–99. pontjában elutasította az előtte felhozott, a jogsértés Elf Aquitaine‑nek való betudására, valamint az Atofina jogsértésért való kismértékű felelősségének elismerésére vonatkozó indokolás közötti ellentmondásra hivatkozó harmadik jogalapot. Ezzel kapcsolatosan a megtámadott ítélet 97. pontjában a következőképpen érvelt:

„[…] a kartellben részt vevő alkalmazottak felelősségének mértéke kevéssé releváns, mivel nem az anyavállalat és a leányvállalat közötti jogsértéssel kapcsolatos felbujtói kapcsolat, sőt, nem is az anyavállalat jogsértésben való részvétele, hanem az a tény jogosítja fel a Bizottságot arra, hogy valamely vállalatcsoport anyavállalatának címezzen bírságokat kiszabó határozatot, hogy e két társaság az EK 81. cikk értelmében egy vállalkozást alkot. Ennélfogva az a tény, hogy az anyavállalatnak nem volt tudomása a leányvállalata által elkövetett jogsértésről, nem elegendő a felelősség alóli felmentéséhez.”

11 A megtámadott ítélet 52., 167. és 186. pontja – más és más szemszögből nézve – ugyanezt mondja ki.

12 Amint az a megtámadott ítélet 100. pontjából kitűnik, az Elsőfokú Bíróság előtt a leányvállalat által elkövetett jogsértések miatti felelősség anyavállalatnak való betudhatóságára alkalmazandó szabályok megsértésére vonatkozóan felhozott negyedik jogalap három részből állt.

13 Az első részben a fellebbező különösen arra hivatkozott, hogy a Bizottság nem rendelkezik mérlegelési mozgástérrel a jogsértések betudhatósága tekintetében releváns kritérium meghatározására.

14 Az Elsőfokú Bíróság ezt a részt a megtámadott ítélet 105–109. pontjában utasította el. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 105. pontjában megjegyzi, hogy:

„[...] a Bizottság nem állítja, hogy mérlegelési mozgástérrel rendelkezik egy társaság által elkövetett jogsértésért fennálló felelősség másik társaságnak való betudhatóságára nézve. Ugyan a Bizottság a [vitatott] határozat (260) preambulumbekezdésében kijelentette, hogy »ilyen körülmények között mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a felelősség anyavállalatnak való betudhatóságára nézve«, ám ezt csak azután mondta, miután a [vitatott] határozat (258) preambulumbekezdésében hangsúlyozta, hogy a [fellebbezőnek] nem sikerült megdöntenie a leányvállalata önállóságának hiányára vonatkozó vélelmet. Továbbá a [vitatott] határozatból egyértelműen kitűnik, hogy a (260) preambulumbekezdésben található észrevétel csupán az Atofinának címzett korábbi határozatokban az utóbbi magatartásának az anyavállalata részére történő betudhatóságának hiányára vonatkozó érv elutasítására irányult. Továbbá a tárgyalás során és a beadványaiban a Bizottság kifejtette, hogy tényleg úgy véli, hogy akkor van mérlegelési mozgástere, amikor a valamely jogsértésért fennálló felelősséget egy vállalatcsoport több társaságával szemben is megállapíthatja, és eldönti, hogy e felelősséget a csoport összes társaságának, vagy csupán azoknak tudja be, amelyek közvetlenül részt vettek a jogsértésben.”

15 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 121–126. pontjában az előtte felhozott negyedik jogalap arra vonatkozó második részét mint megalapozatlant utasította el, hogy a betudhatóságra vonatkozó vélelem – amennyiben nem kerül közvetlen bizonyítékokkal alátámasztásra – sérti a leányvállalat önállóságának elvét.

16 A negyedik jogalap harmadik része a jogsértések vállalatcsoportokon belüli betudhatóságára irányadó bizonyítási rendszer megsértésére vonatkozott. Az Elsőfokú Bíróság e részt a megtámadott ítélet 150–176. pontjában utasította el.

17 Ennek keretében az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 157. pontjában a következőket állapította meg:

„[...] a [fellebbező] azon kifogása, miszerint a Bizottság megsértette a jogsértések vállalatcsoportokon belüli betudhatóságára irányadó bizonyítási rendszert, nem elfogadható. Mivel ugyanis a jogsértés idején az Elf Aquitaine volt [az Atofina] majdnem kizárólagos tulajdonosa, a Bizottság helyesen vélelmezhette önállóságának hiányát és vélhette úgy, hogy az Elf Aquitaine‑nek kell bizonyítania, hogy leányvállalata önállóan határozta meg magatartását a piacon.”

18 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 158. pontjában úgy ítélte meg, hogy ezen körülmények között kell elemezni az Elf Aquitaine által a Bizottság által alkalmazott vélelem megdöntésére előterjesztett bizonyítékokat. Ezért a megtámadott ítélet 159. pontjában a következőket állapította meg:

„[...] [vitatott] határozat (257) preambulumbekezdésében az Elf Aquitaine által a kifogásközlésre adott válaszában előadott érveket ismételi meg, és különösen azon érveket, miszerint az Elf Aquitaine soha nem vett részt sem közvetlenül, sem közvetetten az AMCA‑ra vonatkozó kartellben, hogy operatív feladatok nélküli „egyszerű holding”, hogy az Atofina teljesen önállóan határozza meg üzletpolitikáját, valamit a magatartását a piacon, hogy a Bizottság aktájában szereplő iratok kizárólag az Atofinára vonatkoztak, és hogy harmadik személyek ugyancsak úgy vélték, hogy csupán az Atofina volt tevékeny a piacon. Ebből a következő preambulumbekezdésben azt a következtetést vonja le, hogy ezek az érvek olyan puszta kijelentések, amelyek nem cáfolják meg azon vélelmet, miszerint az Elf Aquitaine felelős leányvállalata magatartásáért, és szerinte a társaság kereskedelmi tevékenységére vonatkozóan csak általános tájékoztatást adó iratok nem elegendők e vélelem megdöntésére.”

19 Továbbá az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 160–176. pontjában elutasított a fellebbező által több, a vitatott határozatban vele szemben alkalmazott vélelem megdöntése érdekében felhozott érvet.

20 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 184–88. és 192–199. pontjában elutasította az ötödik jogalap mindhárom részét, amelyek a saját cselekményért való felelősség, a jogszerűség és az ártatlanság elvének megsértésére vonatkoztak.

21 Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet (200)–(207) preambulumbekezdésében elutasította az előtte felhozott hatodik jogalapot, amely a gondos ügyintézés elvének megsértésére vonatkozott.

22 Amint a megtámadott ítélet 208. pontjából kitűnik, a fellebbező az Elsőfokú Bíróság előtt felhozott hetedik jogalapjában azt állította, hogy a Bizottságnak a vállalatcsoportok leányvállalatai által elkövetett jogsértések anyavállalatuknak való betudhatósága szempontjainak új, a vitatott határozatban alkalmazott megközelítése jogbizonytalanságot okozott, mivel az Elsőfokú Bíróságnak meg kellett [volna] semmisítenie a vitatott határozat fellebbezőre vonatkozó részét. A Bizottság ugyanis betudhatóságra vonatkozó eltérő szempontokat alkalmaz, mint amelyeket a vitatott határozatban az Akzo Nobel NV‑vel és a Clariant AG‑val szemben alkalmazott, valamint az Atofinával szemben az EK‑Szerződés 81. cikke és az EGT‑Megállapodás 53. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban 2003. december 10‑én hozott C (2003) 4570 végleges határozatában (COMP/E‑2/37.857 „szerves peroxidok”‑ügy) (HL 2005. L 110., 44. o., a továbbiakban: „szerves peroxidok”‑határozat).

23 Az Elsőfokú Bíróság – amikor a megtámadott ítélet 210–216. pontjában elutasította ezt a jogalapot – a megtámadott ítélet 213. pontjában különösen kimondta, hogy:

„[A jelen ügyben ugyan a Bizottság úgy határozott, hogy a megállapított jogsértésért fennálló felelősséget az anyavállalatból és leányvállalatból álló vállalkozásnak tudja be, miközben a korábbi határozathozatali gyakorlatában nincs erre példa, ám ettől még a határozata nem sérti a jogbiztonság elvét. [...] Ennélfogva, mivel a jelen ügyben a Bizottság helyesen ítélte úgy, hogy az Elf Aquitaine és leányvállalata, az Arkema együttesen egy vállalkozást alkotott, és ezért a két vállalkozással szemben együttes és egyetemleges bírságot szabott ki, nem sértette meg a jogbiztonság elvét.”

24 A megtámadott ítélet 220. és azt követő pontjaiban az Elsőfokú Bíróság egyenként elutasította az előtte felhozott nyolcadiktól tizenegyedikig terjedő jogalapokat, és a megtámadott ítélet 244. pontjában megállapította, hogy az elé terjesztett kereset egészét el kell utasítani.

A felek kérelmei

25 Fellebbezésével a fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

– elsődlegesen helyezze hatályon kívül a megtámadott ítélet egészét,

– adjon helyt az elsőfokon előterjesztett kérelmeinek

– következésképpen semmisítse meg a vitatott határozat 1. cikkének d) pontját, 2. cikkének c) pontját, 3. és 4. cikkét, valamint 9. pontját,

– másodlagosan korlátlan felülvizsgálati jogköre keretében törölje vagy csökkentse az Arkemával és az Elf Aquitaine‑nel szemben a vitatott határozat 2. cikkének c) pontjában együttesen és egyetemlegesen kiszabott 45 millió euró összegű bírságot, továbbá

– kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére, ideértve a fellebbező Elsőfokú Bíróság előtti eljárásban felmerült költségeit.

26 A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

– utasítsa el a fellebbezést, és

– a fellebbezőt kötelezze a költségek viselésére.

A fellebbezésről

27 A fellebbező elsődlegesen öt jogalapot hoz fel, amelyek arra vonatkoznak, hogy:

– az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot azáltal, hogy az EUMSZ 101. cikk hatálya alá tartozó szankciók büntetőjogi jellegéből nem vonta le a megfelelő következtetéseket,

– az Elsőfokú Bíróság megsértette a védelemhez való jogot, azáltal hogy tévesen értelmezte a méltányosság és a fegyveregyenlőség elvét,

– az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot az indokolási kötelezettség tekintetében,

– az Elsőfokú Bíróság megsértette az EUMSZ 263. cikket, azáltal hogy nem tartotta tiszteletben a jogszerűségi felülvizsgálat korlátait, továbbá

– az Elsőfokú Bíróság megsértette a versenyjogi szankciók betudhatóságára irányadó szabályokat.

28 Másodlagosan a fellebbező egy hatodik jogalapot hoz fel, amely arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság által elkövetett téves jogalkalmazás és egyéb jogsértések legalábbis a fellebbezővel szemben kiszabott bírság törléséhez vagy csökkentéséhez kellene, hogy vezessenek.

Az első, arra vonatkozó jogalapról, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot azáltal, hogy az EUMSZ 101. cikk hatálya alá tartozó szankciók büntetőjogi jellegéből nem vonta le a megfelelő következtetéseket

A felek érvei

29 A fellebbező arra hivatkozik, hogy az EUMSZ 101. cikk címén kiszabott szankcióknak az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. november 4‑én Rómában aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 6. cikke (1) bekezdésének értelmében vett büntetőjogi jellege vitathatatlan.

30 E feltételek mellett a fellebbező álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság – különösen a megtámadott ítélet 185–187. pontjában, valamint 194. és 197. pontjában – tévesen alkalmazta az EJEE 6. cikkében biztosított saját cselekményért fennálló személyes felelősség és a büntetések egyéniesítésének elvét, illetve ártatlanság vélelmét.

31 Az Elsőfokú Bíróság tehát egyrészt általánosságban tévesen alkalmazta ezen elveket kizárólag az Elf Aquitaine és Arkema által alkotott vállalkozással – vagyis egy jogi személyiséggel egyáltalán nem rendelkező jogalannyal –, és nem a külön jogi személyiséggel rendelkező két társasággal szemben, pedig e társaságok rendelkeztek csak a fent említett elvekből eredő alanyi jogok tényleges és konkrét gyakorlásához szükséges tulajdonságokkal. Az Elsőfokú Bíróság ezáltal kiiktatta a fent említett elvekből eredő alanyi jogok tényleges és konkrét jellegét azzal, hogy nem tette lehetővé, hogy az e jogok gyakorlásához szükséges tulajdonságokkal kizárólagosan rendelkező jogalanyok élhessenek azokkal, ezáltal az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésük korlátozottá vált.

32 Másrészt konkrétabban a fenti megközelítés ahhoz vezetett, hogy az Elsőfokú Bíróság megakadályozta a fellebbezőt abban, hogy részesüljön:

– az ártatlanság vélelmének alkalmazásában, mivel elutasította, hogy az előzetes vizsgálatnak a fellebbezőre nézve bármiféle értékkel bírna, és

– a saját cselekményért fennálló személyes felelősség elvének alkalmazásában, mivel a megtámadott ítélet 97., 152., 167. és 186. pontjában kimondta, hogy a felelősség anyavállalatnak való betudhatósága nem „az anyavállalat és a leányvállalat közötti jogsértéssel kapcsolatos felbujtói kapcsolat[on], sőt, nem is az anyavállalat jogsértésben való részvétel[én]” alapul, és ezáltal elutasította a fellebbező által hivatkozott azon bizonyítékok csoportját, amelyek annak bizonyítására irányultak, hogy a fellebbező személyesen egyáltalán nem követett el jogsértést, hogy nem volt tudomása a jogvita tárgyát képező jogsértés elkövetéséről, és hogy leányvállalata önállóan járt el a piacon.

33 Továbbá a fellebbező arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 210. és 212. pontjában nem hivatkozhatott érvényesen a hatékonyság uniós versenyjogi elvére egy jogalannyal szemben alapvető jogainak csökkentése érdekében, és annak érdekében, hogy ezáltal a Bizottság hatásköre erősödjön.

34 A Bizottság különösen arra hivatkozik, hogy az első fellebbezési jogalap nem felel meg az első fokon előterjesztett első jogalapnak, és hogy az nem vonatkozik közvetlenül a megtámadott ítélet egyik részére sem.

A Bíróság álláspontja

35 A Bíróság eljárási szabályzata 113. cikke 2. §‑ának értelmében fellebbezés nem változtathatja meg az Elsőfokú Bíróság előtti jogvita tárgyát. A Bíróság hatásköre ugyanis a fellebbezési eljárás keretében ugyanis az első fokú bíróság előtt megvitatott jogalapokról hozott jogi döntés megítélésére korlátozódik. Egyik fél sem hozhat fel először a Bíróság előtt olyan jogalapot, amelyet az Elsőfokú Bíróságnál nem terjesztett elő, mivel az azt jelentené, hogy az Elsőfokú Bíróság által eldöntött jogvitán túlterjedő jogvitával fordulhatna a Bírósághoz, amelynek hatásköre a fellebbezési eljárásban korlátozott (lásd ebben az értelemben különösen a C‑136/92. P. sz., Bizottság kontra Brazzelli Lualdi és társai ügyben 1994. június 1‑jén hozott ítélet [EBHT 1994., I‑1981. o.] 59. pontját, a C‑266/97. P. sz., VBA kontra VBG és társai 2000. március 30‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑2135. o.] 79. pontját, valamint a C‑280/08. P. sz., Deutsche Telekom kontra Bizottság ügyben 2010. október 14‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 34. pontját). Az ilyen jogalapot tehát a fellebbezés szakaszában elfogadhatatlannak kell minősíteni.

36 A fellebbező az első jogalap tekintetében nem azt kifogásolja az Elsőfokú Bírósággal szemben, hogy az nem ismerte el e bírságoknak az EJEE 6. cikkéből eredő ítélkezési gyakorlat értelmében vett „büntetőjogi” jellegét, hanem lényegében azt, hogy megsértette azon alapvető jogait, amelyek őt egy olyan jogsértésért felelősnek ítélt jogi személyként megilletik, amelyhez – szerinte büntetőjogi jellegű – szankciók kapcsolódnak. Mivel ebből a szemszögből nézve a jelen jogalap nem változtatja meg az Elsőfokú Bíróság előtti jogvita tárgyát, elfogadhatatlanként történő elutasításának nincs helye (lásd analógia útján C‑229/05. P. sz., PKK és KNK kontra Tanács ügyben 2007. január 18‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑439. o.] 66. és 67. pontja).

37 Mindazonáltal a jelen ítélet 27., 87. és 99. pontjából kitűnik, hogy az Elf Aquitaine által az e jogalap keretében felhozott különös kifogások lényegében megegyeznek a többi fellebbezési – így különösen a második és ötödik – jogalapban felhozott kifogásokkal. Mivel e kifogások a többi jogalaphoz képest nem rendelkeznek ténylegesen önállósággal, vizsgálatuknak nincs helye itt.

38 Továbbá mivel az első jogalap általánosságban azt kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta nem kizárólag a fellebbezővel, hanem az Elf Aquitaine és Arkema által alkotott „vállalkozással” a saját cselekményért fennálló személyes felelősség és a büntetések egyéniesítésének elvét, illetve az ártatlanság vélelmét, e jogalap tulajdonképpen a fenti elvek fellebbezővel szembeni lényeges megsértésére vonatkozik és kétségbe vonja az Elsőfokú Bíróságnak az EK 81. cikk szerinti „vállalkozás” fogalmára vonatkozó értelmezését. Mivel ezek az állítások megegyeznek a második és az ötödik jogalapban felhozott egyes érvekkel, azokkal e jogalapok vizsgálata keretében kell foglalkozni.

39 A jelen ítélet 33. pontjában megfogalmazott kifogást illetően elegendő megjegyezni, hogy a fellebbező állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 210. és 212. pontjában nem állapította meg, hogy a hatékonyság uniós versenyjogi elvére hivatkozni lehetne egy jogalannyal szemben alapvető jogainak csökkentése érdekében.

40 Mivel a hivatkozott kifogás a megtámadott ítélet téves értelmezésén alapul, azt el kell utasítani mint megalapozatlant.

41 A fentiekre tekintettel a következőkben az ötödik jogalapot kell megvizsgálni.

A versenyjogi szankciók betudhatóságára irányadó szabályok megsértésére vonatkozó, ötödik jogalapról

Az ötödik jogalap első részéről, amely szerint az EUMSZ 101. cikk hatálya alá tartozó szankciók büntetőjogi jellege a fellebbezővel szemben felelősség fennállására vonatkozóan alkalmazott de facto megdönthetetlen vélelemnek az uniós jog keretén belüli elfogadhatatlanságát erősíti

– A felek érvei

42 A fellebbező arra hivatkozik, hogy az EUMSZ 101. cikk hatálya alá tartozó szankciók büntetőjogi jellege és az eljárást lefolytató hatóság vezetője jogköreinek intézményi keveredése meg kellett volna, hogy akadályozza az Elsőfokú Bíróságot abban, hogy helybenhagyja, hogy a Bizottság a felelősségre vonatkozó vélelmet alkalmazta, ahelyett hogy megkövetelte volna, hogy bizonyítsa a fellebbezőnek a leányvállalatának irányításában való részvételét.

43 Még inkább ez a helyzet, mivel ez a vélelem de facto megdönthetetlen, és e megdönthetetlen jelleg kiiktatja a bizonyítási teherre és az ártatlanság vélelmére irányadó szabályokat.

44 A fellebbező szerint az Elsőfokú Bíróság értelmezésében vett vélelem megdönthetetlen jellege a következő elemekből áll össze:

– a megtámadott ítélet 86. és 150. pontjában található azon állításból, miszerint már önmagában a tulajdonosi viszony elegendő a leányvállalat önállóságának hiányára vonatkozó vélelem alkalmazásához,

– abból, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 105. pontjában elismerte, hogy a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a felelősség anyavállalatnak való betudhatóságára nézve, mivel az anyavállalat legalább 98%‑ban tulajdonosa a leányvállalatnak, továbbá

– azon módból, ahogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 160. és azt követő pontjaiban a fellebbező által hivatkozott azon bizonyítékok csoportját értékelte, amelyek annak bizonyítására irányultak, hogy nem vett részt leányvállalata irányításában.

45 A fellebbező szerint az Elsőfokú Bíróság az utolsó elem tekintetében a szóban forgó bizonyítékok csoportjának bizonyító erejét figyelmen kívül hagyja azáltal, hogy a leányvállalat irányításában való részvétel hiányának olyan bizonyítékait követeli meg, amelyek szükségszerűen nemlegesek. Az Elsőfokú Bíróság tehát probatio diabolicát ír elő, amely általánosságban elfogadhatatlan az uniós jog bizonyítási rendszerében. A fellebbező álláspontja szerint az ilyen megdönthetetlen bizonyítási rendszert el kell utasítani, mivel sérti a hatékony bírósági felülvizsgálathoz való hozzáférés jogát.

46 A fellebbező álláspontja szerint az Elsőfokú Bíróság jogellenesen megfordította az eljárást lefolytató hatóságra nehezedő bizonyítási terhet, azzal különösen, hogy a fellebbező által a Bizottság elé terjesztett bizonyítékok csoportját a C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítélete (EBHT 2009., I‑8237.) 65. pontjának megfelelően egymás után elutasította. A fellebbező szerint az Elsőfokú Bíróság elfogadhatatlan egyensúlytalanságot hozott létre egyrészt a fellebbező, akire elbírhatatlan teher nehezedik, másrészt pedig a Bizottság között, amely jogosult pusztán a felelősség fennállására vonatkozó vélelemre szorítkozni büntetőjogi jellegű szankciók alkalmazása érdekében, és közben állítólagos mérlegelési jogkörrel rendelkezik a tekintetben, hogy e vélelmet alkalmazza‑e, vagy sem.

47 A fellebbező továbbá arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 171. pontjában kimondottakkal ellentétben a bizonyítékok csoportjának egyes elemeit nem együttesen értékelte. A fellebbező szerint a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből eredő követelményeknek megfelelően a bizonyítékok e csoportja a leányvállalat és közötte fennálló szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatokra vonatkozott, amelyek szerinte bizonyítják, hogy nem alkotnak egyetlen gazdasági egységet. A bizonyítékok e csoportjának bizonyító ereje e bizonyítékok összességének egybevágó jellegéből következik, és nem szükségszerűen az egyes bizonyítékok külön‑külön értékeléséből.

48 A Bizottság úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 172. és 173. pontjában kifejtette, hogy a leányvállalat önállóságának hiányára vonatkozó vélelem nem megdönthetetlen. Úgy véli továbbá, hogy a betudhatóságra vonatkozóan az előtte felhozott jogalapot az Elsőfokú Bíróság azért utasította el, mert – amint az különösen a megtámadott ítélet 163–165., 167. és 169. pontjából kitűnik – a fellebbező arra szorítkozott, hogy bizonyítékokkal alá nem támasztott puszta kijelentésekre támaszkodjon. A Bizottság véleménye szerint az a tény, hogy egy puszta kijelentés alátámasztása érdekében bizonyítékokat követelt meg, a szóban forgó vélelmet nem teszi megdönthetetlenné.

49 A Bizottság szerint az a tény, hogy egy leányvállalat az anyavállalat kizárólagos vagy majdnem kizárólagos tulajdonában van, csupán arra enged következtetni az ellenkező bizonyításáig, hogy ezek a társaságok az EUMSZ 101. cikk (1) bekez